Enni

jó. Persze. Finomat. Amit én főzök, miközben a férfi keresi a pénzt. Na, azt már nem. Csak néha.

Mint tegnap. Hisz mindig arra vágytam, hogy majd igazi aranyos anyukaként és vagány háziasszonyként secc-perc alatt össze tudjak dobni valami nagyon finomat, különlegeset és laktatót...ahogyan azt sokaktól láttam, meg képzelem az idealista hülye fejemben.

De tegnap valami ilyesmit csináltam. Nem lett egy atyaúrég, de teljesítettem a kötelességemet. M. IKEA-t szerelt. Először szinte össze is kaptunk, mert nem hagyta, hogy segítsek.
Én meg:
Ja, a nő helye a konyhában, mi? - kérdem, mire ő:
Hát, főzhetnél valamit tényleg.

Uff. Na de ezt nem azért mondta M.,mert egy hímsovén állat, hanem mert baromi éhesek voltunk, 10 is elmúlt és nem is nagyon volt hely nekem segíteni éjjeli szekrényt összerakni...Így hát mi mást tehettem volna, mint sértődötten azért, a konyhába kullogtam, és először dühösen, majd lelkesen belecsaptam. Hogy igenis össze tudok dobni valamit secc-perc alatt..(vajon ez a kifejezés honnan származik?)

És így lett chili és vanília-tól inspirálva (p az én mesterem, miatta kezdek jó lenni és miatta élvezem a főzést) tarhonyát csináltam. Abból, amit otthon találtam. Így lett: pirított mandulás- kukoricás tarhonya egy csipet sáfránnyal és édesköménnyel, na meg a végén jó sok parmezánforgáccsal meghintve..

Fincsi lett, olyat, amit jól befaltunk, és a célnak megfelelt. És nem is volt uncsi.
A végére pedig a dühöm is elpárolgott, és utána, fröccsöt kortyolgatva és elfekve a kanapén csak néztem, ahogy a Férfi dolgozik. Mert az a dóga. Vagy nem?