Orham Pamukkal már nem először próbálkoztam. Miért kezdtem bele? Mert egy - Nobel-díjas. Kettő, még mielőtt az lett, egy török haverom ajánlotta, hogy őt mindenképpen olvassam el. Három, gyakran emlegeti a sajtó, mint Törökország liberális élharcosát. Szóval megpróbálkoztam vele. Először a Hó-val. Nem ment. Régen sosem hagytam volna félbe egy könyvet, de most már rájöttem: Ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
Aztán eljött egy új nap, és itt álltam kezemben Az új élettel. Anyukám mondta, hogy ő azt nem bírta. Aztán Saci is szólt, hogy húj, azt ne. Én azért is, mert hát kíváncsi egy lány vagyok. És hát be kell hogy valljam, félbehagytam. De hősiesen legyűrtem 224 oldalt. Ami azért nem semmi, tekintve, hogy majd végig idegesített. Van benne valami mérhetetlenül dedós, gyermeki, tini, miközben Pamuk remekül ért a semmiről való beszélés és a kielégítetelen sejtetés tudományához is. Elolvastam 224 oldalt, mert nem adom egy könnyen fel, és mert van benne valami vonzó, valami, amivel minden ember elemi kalandvágyára rájátszik. Sőt, nem is arra, hanem arra a kamaszos, vagy (kinek hogy) huszonéves belső paranoiára, mélyről jövő érzésre, hogy nincs itt minden rendben körülöttem. Valami nem OK, valakik átvernek, nem én irányítok, és én ezt megváltoztathatom. Egy kis félresikerült Mátrix, aminek alap teóriája ugye mindannyiunkat vonz.
Ámde itt nem kapsz semit a pénzedért. Persze mondhatjuk, hogy a török valóságot írja le így valami meseszerú ködbe vonva. Az iszlám szigorú, kegyetlen világát, ahol nem te irányítasz, hanem téged irányítanak. Ha erről szól, hát akkor azért sem sikerült a mű. Igaz, ír közvetlenül is a török világról, az átalakulóban lévő társadalomról, a kapitalizmus ellenes bandákról, a konzervatív helyi vezetőkről. De ezt szintén egy zavaros, misztikus, idegesítő stílusban teszi. Persze lehet, hogy egy török számára mindez máshogy jön le. De nem nekem. Ráadásul a halál iránt vonzalomról is ír, és arról, hogy micsoda élvezet egy baleset helyszínén állni, és beszívni azt a szellemet ott, a halálközeliség véres, ragacsos boldogságát. S mindeközben a főhős simán lenyúlja az egyik halott pénzét is. Na, ekkora lazaság, hippiség, hoboság már nekem is sok.
Szóval 449 oldalból 224 oldal után azt mondhatom: Ne olvassátok el. (És elnézést kérek török barátaimtól. De én sem fogok nektek Esterházyt ajánlani.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése