Tegnap találkoztam is velük: sok mosolygós, cuki kiejtéssel beszélő indiai mérnök és számítógépes szakember várt a Völgy mélyén, nyomasztó ipar és iroda telepek mellett, az Intel és Google főhadiszállásának árnyékában. A szürke szuburbánus negyedben, kocsiba be, kocsiból ki, irodába be, Starbucksba ki életet éve ezek az emberek azért tovább is látnak a karrierépítésnél és pénzhalmozásnál. India oktatásnak feljesztéséért dolgoznak egy civil szervezetben, önkénteskednek, pénzt gyűjtenek. Érdekes volt. Szkeptikusak, hogy vajon van-e értelme annak, amit tesznek.
"Csak a tüneteken segítünk, a baj forrásán nem."
Panaszkodtak, ám valami változást akkor is elérnek. Egyes szegény terüketeken iskolákat újítanak fel, iskolabuszokat indítanak, hogy akik messze laknak, azok is járhassanak iskolába. Innovatív oktatási programokat karolnak fel, és szegény indiai gyerekeknek találnak Amerikában élő támogatókat, s közben egyre igyekeznek felhívni a figyelmet az oktatás fontosságára.
"Mi szerencsések vagyunk, hisz jó helyeken tanulhattunk, s ezért lehetünk most itt. Így adjuk ezt most vissza Indiának."
Élvezik az amerikai életet, de mégis, leginkább csak egymással barátkoznak. Általában nem értik meg egymást anyanyelvükön, hisz különböző indiai nyelveket vagy dialektusokat beszélnek, ezért a közös az angol, amit mind egy bájos kiejtéssel beszélnek. Szeretik Indiát, az indiai kultúrát, otthon indiai kajákat esznek, s majdnem minden hónapban valamelyik indiai régió fesztiválját ünnepelik. De hogy visszamennek-e valaha ?
"Persze mind tervezzük, de hogy mikor? Ki tudja."
Hisz látszik, jól élnek itt, mindenük megvan, mi kell. Legalábbis az anyagiak.
Ám színtelen, beton és üvegépületek között dolgoznak és ugyanúgy kinéző, egymás mellett sorakozó házakban vagy modern, hideg lakóparkokban élnek, olyan helyeken, ahol egyetlen igazi, városias vagy akárcsak falusias hangulatot árasztó utca sincs, ott, ahol ember ki nem teszi lábát a járdára, legfeljebb a garázsban vagy a gyorsétterem csomópontoknál. Az emberek egyre kövérebbek itt, a zsíros gyorskajától, a mozgás hiányától, és a kényelemtől, amit minden este a TV előtt élveznek. Borzasztó, de tényleg. Mindig szörnyen érzem magam, amikor ezeken a tipikus, egész Amerikát behálózó szuburbánus helyeken járok. Bár ezek az indiaiak nem ilyenek. Sokat dolgoznak, és motiváltak, érdeklődőek és így talán őket nem kapja majd be ez a mindent beszívó, amcsi szellem.
Engem csak elriaszt. Még jó, hogy Berkeleyben élek, San Francisco szomszédságában, amit a legjobb két városnak tartanak egész Amerikában. Az is. Persze New Orleans se rossz. Sőt.
Vagy New York ( a következő célállomás.) A lényeg, hogy no hamburger, helyette bagel, no tv, helyette könyvek meg utazás, no autó, helyette bicikli meg a lábam, s így még ezeket a buzi franciákat is elviselem valahogy. (Meg Lenint az utcasarkon.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése