Mosófilozófia

A mosókonyha. A mosóhelyiség. A misztikus hely, amely számomra mindig Amerika szimbóluma volt. Egyszer még a gimnáziumi lapban meg is regéltem egy naiv kis novellában. Persze ott nem volt kontinens megjelölve, inkább csak valami depressziós rémálom terepe volt, amely bárhol létezhetett volna. A Reszkessetek betörők pincéje is mindig izgatott. A tátogó szájú kazán, a forróság. Az amerikai sorozatok társasházaiban pedig az ismerkedések színhelye ez a fehér, ablaktalan helyiség, ahol a férfi rátalál a nőre, a lány egy megértő sorstársra, ahol az idő megáll, míg a víz körbe-körbe csavarodik.

Az előbb lementem én is Oda. Nem mondom, hogy nagyon izgatott voltam, mégis megihletett a hangulat, s vártam milyen is lesz az első, egyedül…A szüzesség elvesztését nem szabad elkapkodni, vártam is sokáig, hogy végre egyedül, önállóan felfedezhessem a helyet. De sajnos nem mit vártam, nem történt, se baszás, se ölés, amit érdemes. Nem volt sem félmeztelen Coca Cola kihordó fiú, sem zokogó kínai lány, sem titkos üzenet. Csak elhagyott büdös, szürkére koszolódott zoknik, egy gyűrött vászonnadrág, és hat nagy gép, ami még csak nem is örült, hogy negyeddollárosaimat megeheti. Az álmok mikor valósággá válnak. A valóság pedig ritkán olyan, mint a filmekben, kivéve, mikor szerencsénk van.

(Csak, hogy azért megjegyezzem: nekem amúgy szerencsém van. Néha úgy érzem magam, mint egy hollywoodi romantikus filmben. Kalifornia, napfény, szerelem, csak egy Kabrió hiányzik. De az is meglesz nemsoká, mikor New Orleansba megyünk. S tudom, már megint olyan egyszerű és naiv vagyok. Ez van. Igyekszem vele együtt élni.)