Az imánt a Second Lifeban jártam az órán. Igyekeztem nem figyelni arra, hogyan kell tárgyakat létrehozni, ehelyett viszont állandó hangokat hallattam. A professzor kivetítte a második világot egy vászonra, s így nemcsak saját képernyőinken, hanem a nagyon is láthattuk és hallhattuk egymást. Én pedig, a gesztus funkciónak köszönhetően, állandóan fütyültem, kiabáltam Hey Baby, tapsoltam, énekeltem, sírtam. A csoport röhögött, a tanár lassan elhallgatott, majd ő is rákattant, és elkezdte kipróbálni ezen zseniális metakommunikációs eszközöket.
Éljen a virtuális világ és infantilizmusom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése