2008. február 21., csütörtök

Mindennapi őrültségek

Egy házban vagyok, amit nemsokára elhagyok. Egy házban, ami három nap múlva pontosan fél évig volt otthonom. Egy házban, ami most teljesen üres. Egy házban, amit egy időre az őrület szállt meg.

Költözöm. Több okból, de egy fő ok miatt. Lakótársam bekattant. Megőrült.

Még sosem láttam valakit így megváltozni, valakit, akit ismerek. Egy hét, és minden más lett. Sosem láttam még korábban ilyen szemeket. Legalábbis olyan valakin nem, akit ismerek. Nagyok, merevek, őrültek, és nem drogtól. A magas barna fiú sétált fel s alá a házban, kezét álla alá vagy fejére téve, és beszélt, beszélgetett, kiabált, suttogott. Néha feltekerte a zenét és üvöltött a rock, ő meg boldogan táncolni kezdett rá. Pár pillanattal később idegesen lecsavarta a hangerőt, valahogy nem bírt mit kezdeni a hangokkal. Néha szólt hozzám, de hiába feleltem, már nem volt ott. Követtem, de megijedt tőlem. Követett, és én ijedtem meg tőle. Milliószor bejött szobámba, leült fotelembe, mondott valamit, erre kérdeztem: miért? hogyan? dejó! folytatást várva, de az már nem érkezett. Vagy, mert legyintett egyet, és kisietett szobámból, fellökve táskám, belerúgva könyveimbe, vagy pedig valami teljesen nem odaillőt válaszolt, általában kedvenc hullámait emlegetve.

Egy idő után bezárkóztam. Szégyelltem magam, bűntudatom volt, de féltem. Ajtómon nincs zár, így eltorlaszoltam. Persze nem annyira, hogy ne lehetett volna kinyitni, csak olyan jelzésértékűen. A srác így is jött. Benyitott, odamentem, és az ajtó és az ajtófélfa közötti keskeny részen át cseréltünk eszmét. Vagyis inkább csak szavakat. Volt, hogy azt állította, szomorúan, megijedve, zavarodottan, hogy az imént, több éve szívét facsaró szerelmével beszélgetett. De nem halottam volna, hogy telefonál és senki más nem volt rajtunk kívül a házban. Megijedtem, már ennyire hallucinálna? Majd kiderült, hogy csak csetelt a lánnyal. A lány Hawaii-on töltött napjairól mesélt, a fiú meg csak azt az egy mondatot írta le válaszként, újra meg újra: MIVAAAN?

Nem tudta, hogy mi van. Én sem igazán. Kértem, aludjon, hisz egész előző éjjel sem aludt semmit.
- Jó, de nem tudom, hogyan.
Aztán valahogy mégis elaludt. Reggel, mielőtt indultam, épp felébredt. Szemei valahogy tisztábbak voltak.
Ám úgy 6 óra múlva, az utcán sétálva egyszer csak belefutottam. Állt a Telegraphon, egy kapualjban, pár másik őrült éneklő hajléktalan mellett, fején fejhallgató, teste ide-oda tekereg, de örült, hogy lát. Elkezdett mesélni a hullámokról. Megint. Azokról, amik már több napja rabul ejtették. Tengeri, zenei hullámok, vagy az ennél még sokkal érdekesebbek, azok, amiket a felhőkben, az árnyékban, a szálló porban fedezett fel. Szemei megint nem az ő szemei voltak. Mondta, hogy mindenképpen el kell, hogy menjek majd vele vitorlázni a nyáron. Örültem, hogy lám megint milyen kedves és egészen józan, normális. Hívtam, igyunk meg egy kávét kedvenc helyemen, a Mediterránban, Berkeley vagy 50 éves, máig hippi kávézójában.
- Egy kávé, igen, azt hiszem, az csodálatos lenne.-
mondta.
Míg a kávézóban kikértem a két tejeskávét, ő felment a galériára és körbe-körbe mászkált. Majd pár perc múlva lejött. Kezében valami újság, amit idegesen az egyik asztalra hajított, majd közölte:
- Én innen elmegyek. Nem maradok.
Szólni sem tudtam. Egy pillanat múlva már eltűnt szemeim elől. Én meg ott álltam két habos tejeskávéval. Kérdeztem a pultosokat, nem kérik-e az egyiket, mert barátom elrohant.
-Ugyanis megőrült. - bukott ki belőlem.
-Hát igen, ez Berkeley. - felelte egyszerűen a szakállas, mosolygós szemű volt hippi.
- De ő tényleg. A fű hozta ki, azt hiszem. - mondtam.
- Csokoládé. Azt adj neki. Az segít. - szólt a bölcs válasza.

Délután a Mediterránban tanultam, majd másik lakótársammal, Amyvel megbeszéltük, hogy együtt megyünk haza. Féltünk egyedül tenni ezt. Mikor hazaértünk, csodás fa backgammon asztalunkat összetörve találtuk, mellette üvegdarabok, a fiú pedig a földön feküdt.

- Tűnjetek el innen. Azonnal. – szólt.

Megijedtünk. De azért visszakérdeztem:

- Biztosan? Nem maradhatunk? Jól vagy?

Erre már kedvesen felelt, felállt a földről, s mondta, maradhatunk, és leült közénk a konyhába. Olyan volt, mint egy kisfiú. Ha ennek megfelelően szóltam hozzá, játékosan, viccesen, élvezte, tetszett neki, ám, ha Amy szigorúbb hangján hozzászólt, hisz szegény lány eléggé parázott, akkor a srác is megkeményedett.

Néha kiment a szobából, néha leült az összetört asztal mellé, és nézegette az eltört lábait, majd a dobókockát kezdte dobálni. Utánam jött szobámba, megdobált plüss lovammal, majd ki akart gáncsolni. Szemei most is őrültek voltak. Kedves volt, de kiszámíthatatlan.

Valaki szórakozik velem. Játszik velem.

- Valaki ül a fejemen. Kibasz velem. – mondogatta egyre csak, s közben lelkesen mesélte, hogy szavak nélkül is tud beszélni professzoraival, akik most is fejében vannak. Hangok beszélnek hozzá.

Nem tudtuk, mit tegyünk. Kérdeztük már előző napokban is, hogy bejönne-e velünk a kórházba. De persze nem akart. S most eljött a pillanat, amikor tudtuk, tenni kell valamit.

Kihívtuk a mentőket. Vagyis sajnos ők nem jöhettek, mert nem volt vészhelyzet, így a zsaruk jöttek. Hatalmas zseblámpájukkal arcába világítva kérdezgették. A fiú kedves volt, nem futott el, válaszolgatott. Látták, nincs rendben, így hívták a krízis autót. Megjött két fiatal, civil, ők is beszélgettek vele. A fiú közben már kicsit idegesebb volt. Érthető. Ott állt mezítláb az utcán, ijedt szemekkel idegenek kérdezgettek tőle mindenféle furcsa kérdést. Hirtelen kicsit felemelte a hangját. Erre a hülye zsaruk, jobban félve tőle, mint egy bűnözőtől, azzal legalább tudják, hogyan kell bánni, megbilincselték szegényt. S úgy, hátraszorított kezekkel, a rendőrautóban ülve kellett megvárnia a mentőket. Miközben a hordágyon betolták a mentőbe, azért még volt ideje felénk nézni és jól bemutatni. Mert azért legbelül mégis csak ő volt, az, akit azelőtt ismertünk.

Közben Amy elköltözött. Az őrület kezdetén azonnal új lakást keresett. Gyerekkorában apja is depressziós volt és verte őt. Aztán meghalt. Aztán anyukája is. Karácsonykor pedig azért hagyta ott szerelme, mert mesélt neki erről a szörnyű gyerekkorról. A srác azt mondta, nem akarja, hogy gyerekeinek ilyen anyja legyen. Ki tudja, hogy nem ismétli-e meg saját gyerekeivel azt, amit ő vele is tettek gyerekként. Nem elég ha egyszer fáj, és nagyon, azért még büntessenek is meg. Borzasztó.

Közben Nico visszatért. Mára már megint ő, a régi, csak valahogy csendesebb, megilletődött, néha szégyent érez, újra akarja kezdeni, de azért még nem tudja, hogyan is. Egy hetet volt a zárt osztályon, aztán pár napot pszichiátrián. Pár nap alatt kitisztult az agya. Minden nap látogattuk, örült nekünk. Hívtuk barátait is. Ők is jöttek. Hívtuk szüleit, végul ők is jöttek. De nem könnyen. El sem tudom mondani, hogy mennyire haragudtam rájuk, amikor kiderült, hogy nem biztos, hogy jönnek. De pár telefonnal és emaillel végül elértük, hogy mint normális, szerető szülök ide tolják képüket Washingtonból. Még jó hogy.

Közben Nico egyre jobban lett. Már sokat nevettünk vele, játszottunk, valakivel jógázott is. Az elején haragudott, hogy ott van, aztán nem, de nem értette, mit keres ő ott. Később ezt is megértette. Mániás depressziót diagnosztizáltak nála. Komoly dolog, nehéz vele élni, de ha elfogadja betegségét, odafigyel, lehet. Most otthon van, már egyetemre is ment, nem szív, nem iszik.

Legyen így sokáig.

S közben mind elhagyjuk a házat. Újrakezdjük mind.

De persze nem mind olyan könnyen, hisz most megtapasztaltuk, mennyire vékony is az a bizonyos hajszál.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Azta. Az en lakotarsam csak uvoltve szexel. Asszem te nyertel.

Ordita Teton írta...

nekem ismeros...

remelem most nyugi lesz...
es jo hogy leirtad, remelem jol esett...

tsoki.

Névtelen írta...

ez borzasztó. ahogy olvastam, először csak téged féltettelek, meg persze sajnáltalak, hogy a szemed láttára történik ez egy baráttal, amit rettentő rossze lehet átélni, aztán hirtelen szörnyen megsajnáltam a fiút. mi elmehetünk biztonságba a másiktól tisztes távolba szomorúsággal, esetleg bűntudattal, zaklatottsággal, de őneki saját magával kell szembenéznie. ez kemény!

42 írta...

so nico most egyedul?mar nem a nappaliban?