Felmostam

és éppen nem otthon, bár ott is eleget szoktam, hanem az irodában.

Meg mosogatok is. !!!!!!!!!

És elvileg nem ezért kapom a pénzem. hehe.

Igazi közösség van itt - és csak kicsit cinikusan mondom ezt itt. Elképesztő, hogy még erre is hajlandó vagyok, azaz nem bánom, és magamtól felmosok, mert zavar a dzsuva (ja meg a potenciális partnereket is..), meg mert azért jó ez itt. Na, valljuk be.

Na de azért nem tart ez örökké, lesz majd megint takkernéni..:)

ideges vagyok

nem lehet elvárni h mindent egyedül csináljak, azt is, amihez nem értek vagy nincs tapasztalatom.

lehet h van, aki ezt kihívásnak fogja fel, nekem is úgy kéne, de én valahogy nem vagyok elég karrierista, motivált valaki.

persze nagy lehetőség, de a nem létező fa**om is kivan épp. ezt persze a hormonok is okozzák, (persze nem azt h férfi lettem), meg a sötét a szobában és a rendetlenség érzet.

amúgy minden jó - nyugtatnék meg mindenkit.

bele is vágok - önbizalomra és aktivitásra FEL

A minap történt...

"Drágám, vajjá köpülted a a tejszínt."

Betegség

Sokan betegek, voltak vagy lesznek. De járnak dolgozni, találkoznak, beszélnek. Én is így tettem, és nem is gyógyultam meg vagy 3 hétig. Ahogy a kollégák sem. Mert nem tiszteljük magunkat, sem másokat. Nem tiszteljük a betegséget. A kis nátha vagy a nagy influenza már nem mentség. Rohanunk, és nem állunk meg, hogy időt szenteljünk magunkra. Egyszerűen arra, hogy meggyógyuljunk. Ezért tart annyi ideig minden betegség mostanában. És ez nem jó. Nem helyes. Meg kell tanulni megállni és pihenni. Ahogy régen gyermekként tettük, vagy ahogy apáink tették. Ágyba bújni, teával, olvasni, bambulni, aludni.

Hm..jó is lenne. Akár most rögtön...

hacacáré

Na, éppen az előző post megírása után futottam bele ebbe a cinikus esküvői írásba, malackarajon. Jól összefoglalja, hogy mi az, amit nem akarok, vagy nem így, ilyen lihegősen. Csokiszökőkút - auuuuuu. Társastánc - szszszsz. Tüllszív - jujujj. Na, inkább idézem :) (A post folytatása pedig már az esküvői menüről szól.)

"Minden évben lányok százai vesznek meg egyetlen cél érdekében. Fogcsikorgatva diétáznak, szoliznak, hetente kontyba tűzetik direkt erre az alkalomra megnövesztett hajukat, csokiszökőkút után kajtatnak, monogramos tüllszíveket hímeznek, vagy bonbonokat csomagolnak organzába, összevesznek az apjukkal, mert az nem hajlandó felvenni a kobaltviola nyakkendőt, pedig az olaszból hozatott magazin szerint idén tavasszal ez a divat.

Beiratkoznak társastánc tanfolyamra a párjukkal együtt, aki hiába is próbálna menekülni, a nyitótáncnak tökéletesnek kell lennie, végül felhúznak valami újat, valami régit, valamit, amit kölcsönkértek és valami kéket, belepréselik magukat az aktuális trendnek megfelelő hófehér/ekrü/pezsgőszínű ruhába, majd a természetesnek és ártatlannak tűnő, valójában vakolatnyi sminkben megkezdik életük legnagyobb menetelését. Új cipőben, mert az anyjukra sem hallgatnak.

Menyasszonyként, egy tökéletes májusi esküvőn."

Álmok

Régóta tervezek egy álom-blogot indítani. De ez örökre a tervezés fázisában fog maradni - attól félek. A blog az álmaimról szólna, amelyek szinte mindig zseniálisak, és szinte mindig képezhetnék alapját egy eredeti forgatókönyvnek.

De mostanában kevesebb az akció és a sci-fi is.

A téma: a valóság, közelebbről az esküvő témája.

Már megint valami baromságot álmodtam: esküvőnket, fehér ruhát, virágokat. Ez így borzasztó unalmasan hangzik, egy béna csaj még fantáziátlanabb álmának (jó, jó, ez biztos normális, hiszen nő vagyok). Nem is akarom ezt cáfolni, csak hozzátenném: azért van mindig valami csavar a történetben (sztori kifejezést azért sem használom).

Például, hogy hirtelen kerül rám a ruha, varázsütésre benne vagyok, majd csak későn eszmélek, hogy ez olyan klasszik habos fehér ruha, ami ugyan szép és jól áll, de én baromira nem ilyet akartam, illetve hogy ezt nem is én választottam...

Máskor meg bizarr helyen, 2 perces sebességgel döntünk róla, hogy na majd most megesküszünk, valami lépcsőfordulóban, és csak utána eszmélünk, hogy dehát alig volt itt valaki!

Volt, amikor meg a vonatablakon kiugorva, aztán Delhi utcáin rohanva menekültem el a gyilkos üldözőm elől - na, ez ugye, hogy érdekesebb?! Csak, mert ebben nem is volt szó esküvőről. Persze kinek a pap, kinek az anyakönyvvezető :P

Na, inkább befogom, és igyekszem visszatérni az Oscar-díjas álmokhoz.

Csók.

Enni

jó. Persze. Finomat. Amit én főzök, miközben a férfi keresi a pénzt. Na, azt már nem. Csak néha.

Mint tegnap. Hisz mindig arra vágytam, hogy majd igazi aranyos anyukaként és vagány háziasszonyként secc-perc alatt össze tudjak dobni valami nagyon finomat, különlegeset és laktatót...ahogyan azt sokaktól láttam, meg képzelem az idealista hülye fejemben.

De tegnap valami ilyesmit csináltam. Nem lett egy atyaúrég, de teljesítettem a kötelességemet. M. IKEA-t szerelt. Először szinte össze is kaptunk, mert nem hagyta, hogy segítsek.
Én meg:
Ja, a nő helye a konyhában, mi? - kérdem, mire ő:
Hát, főzhetnél valamit tényleg.

Uff. Na de ezt nem azért mondta M.,mert egy hímsovén állat, hanem mert baromi éhesek voltunk, 10 is elmúlt és nem is nagyon volt hely nekem segíteni éjjeli szekrényt összerakni...Így hát mi mást tehettem volna, mint sértődötten azért, a konyhába kullogtam, és először dühösen, majd lelkesen belecsaptam. Hogy igenis össze tudok dobni valamit secc-perc alatt..(vajon ez a kifejezés honnan származik?)

És így lett chili és vanília-tól inspirálva (p az én mesterem, miatta kezdek jó lenni és miatta élvezem a főzést) tarhonyát csináltam. Abból, amit otthon találtam. Így lett: pirított mandulás- kukoricás tarhonya egy csipet sáfránnyal és édesköménnyel, na meg a végén jó sok parmezánforgáccsal meghintve..

Fincsi lett, olyat, amit jól befaltunk, és a célnak megfelelt. És nem is volt uncsi.
A végére pedig a dühöm is elpárolgott, és utána, fröccsöt kortyolgatva és elfekve a kanapén csak néztem, ahogy a Férfi dolgozik. Mert az a dóga. Vagy nem?