Amikor dézsából öntik..

s úgy érzed, menekülni kéne, de nincs hova, homlokodon csurog le a langyos nedvesség, combodra tapad a farmer, s víz lassan, sunyin elkezd beszivárogni cipődbe, akkor tudod,hogy már nincs tovább. Nem lehet mi tenni, eláztál, beáztál, szétáztál.

Ez az a pillanat, amikor elkezdhetjük élvezni a természet csodáját, a test ijedtségét, aztán meg rájöhetünk, hogy csak az számít, ami mindezen túl van, s ami benned van.

Amikor tegnap hazafelé a megállíthatatlanul ömlő esőben szépen lassan ideges kezdtem lenni, főként miután rendkívülien érzékeny vagyok a vizes zokni élményére, hirtelen elgondolkodtam, hogy mit kicsinyeskedem, s mit is érdekel mindez?! Nem nagy bölcsesség ez, de kevés az ilyen jó, rádöbbentő pillanat. Kék esernyőm harsányan világított az égre, mintegy kacéran, kihívóan, mondván, hogyha te nem, hát én majd kéklek az embereknek. Pocsolyává vált cipőmben fájó kislábujjam sem fájt már tovább, s tudtam, a lényeg, hogy mindig mindenben megleljük a szépet, az iróniát, a valami mást. A gondolat ugyan elcsépelt, de működik. Élveztem, ahogy tocsogok, locsogok, élveztem, ahogy a víz örvénylik körülöttem, ahogy lábfejem erőteljes, zavaró valosággá vált, és éreztem h van, de közben tudtam, hogy ez csak a test, ez csak érzékelés, s rajtunk múlik, hogy hogyan éljük meg (s azért lehet közben párat szentségelni). Egy pillanat múlva esernyőm is összecsuklott, fonnyadtan meredezett felettem, a víz így már szinte akadály nélkül ömlött tovább rám, de én csak nevettem rajta...Kezem fagyossá vált, de én örültem, hogy egyáltalán van kezem..aztán meg már az sem érdekelt...

A test test, jó, hogy van, de nem kell túlértekelni.
Igaz, a lelket sem, az agyat sem, és ezeket a bölcselkedő, zavaros gondolatokat sem.
Csak élvezni kell tudni, meg nevetni magunkon. (S egy forróvizes fürdő sem árt soha.)